Dr. Erent Gábor (ARGOSZ) igazgató
Mi tagadás csodálkoztam, mikor lapunk felelõs kiadójaként is jegyzett dr. Trunkó Barnabás, a MABISZ fõtitkára arra a kérdésre: van-e magyar szakember, aki hozzáértõként tájékoztathat a hazai mûtárgybiztosítás ügyében, dr. Erent Gábort, az ARGOSZ igazgatóját nevezte meg.
Az ajánlást nemcsak azért találtam váratlannak, mert- az általános tévhitnek megfelelõen – az ARGOSZ biztosítót némiképpen én is a vidék, a mezõgazdaság szakbiztosítójaként tartottam számon, de azt még kevésbé tudtam, hogy a megnevezett magánemberként tapasztalt mûgyûjtõ. Ebból következõen személyes ügyének tartja a mûtárgybiztosítás hazai helyzetének befolyásolását és cégénél erre módot, pontosabban módozatot is teremtettek.
Erent Gábor elõször indíttatásáról szólt, miszerint ékszerész-órás családban nõtt fel.
– Külön oktatás nélkül megérthettem, hogy minden kornak a tárgyakban érvényre jut egy jellemzõ stílusa, amely egyben letisztult üzenet a késõbbi korok számára. A családi környezetben érzékelt légkör teremtett bennem igényt, hogy itthon – majd amikor késõbb külföldre is eljutottam – múzeumokban, képtárakban, már fokozott érdeklõdéssel figyeljem a mûalkotásokat, mûtárgyakat, mûemlékeket, amelyek különbözõ stílusban, színvonalon, más-más módon a korabeli kultúráról szolgáltak üzenettel.Az ARGOSZ-hoz kerülve feladatomnak éreztem – noha tudtam, nem ez lesz az elsõ számú piaci területünk -, hogy a magyar kultúra mûalkotásokban, mûtárgyakban felmutatható értékeit speciális biztosítási módozattal is védjük.
Ennek megfelelõen módszeresen kerestem meg – korábbi kapcsolataimat felhasználva – a galériák, az aukciós helyek, a kiállítások illetékeseit és felajánlottam az együttmûködést. Kiderült, hogy van igény biztosításra és ha megfelelõ szakmai feltételekkel jelentkezünk, akkor egyre több partnert tekinthetünk potenciális ügyfélnek is.
Nem árulok el üzleti titkot, hogy ez a mûgyûjtõ, a mûtárgyak iránt érdeklõdõ réteg egyben sok másfajta biztosítási ügyében is értékes partner lehet – ha… éppen a mûtárgybiztosítással kellõ bizalmat tudunk teremteni.
Hadd mondjam el egy korábbi esetemet, ami részben intõ példa, egyben jelzés annak, hogy nálunk még a mûérték-biztosításnak mindkét oldalról vannak bizonytalansági remélem – csak a szakma “gyermekbetegségére” utaló tünetei.
Nincs nagy gyûjteményem, de van néhány képem otthon, szükségesnek tartottam azok biztosítását. A szokáshoz alkalmazkodva ezek leírt listáját bevittem a biztosítóhoz (neve maradjon homályban) zárt borítékban, amit a biztosító köteles páncélszekrényében õrizni. A boríték csak akkor nyitható fel, ha káresemény történik. Ezzel szemben, amikor legközelebb ellenõrizni akartam, a boríték fel volt bontva, sõt hiányzott belõle a mûtárgyak, a képek listája. A szomorú tényt a biztosító írásba adta, megjegyezve, hogy nem találják (?!) a listát és nem tudják megállapítani a tettest sem.
A jogászom azt mondta, hogy – ha betörnének hozzám és elvinnék a biztosított képeket – igencsak nehéz lenne bizonyítani, hogy összefüggés van a lista ellopása és a betörés között. Ráadásul a másik oldal az önbetörés feltételezése is felmerülhet. Tehát sakk-matt!
Idetartozó téma: a biztosításnak van költsége, ami különbözõ tényezõkbõl tevõdik össze: van a lakás, illetve a mûérték helyének a biztonságos berendezése – ami ma Magyarországon egy kisebb lakásban is 300-400 ezer forintos költséggel jár, ha profimódszert alkalmazunk. A biztosítók feltételeket szabnak, de a korszerû biztonsági berendezések teljes költségével nem csökkentik a díjat.
Tudom, hogy tökéletes védelem – beleértve az “élõ” õrzõ-védõ szolgálatot is – nincs. Megtörtént eset: az egyik elegáns szálloda biztosította nálunk az elõcsarnokban elhelyezett mûértéket kiállító technikai és élõ õrizettel is ellátott vitrint, amit két hónap múlva kiraboltak. Általánosítható: a jelenlegi hazai helyzetet figyelembe véve – a normál feltételek teljesítése esetén a kártérítés fizetés lehetõségére tekintettel – a biztosítás a legolcsóbb, legjobb megoldás.
A mostanában némi politikai felhangot kapott polgárosodás mint cél is azt követeli meg, hogy az érintettek – ezúttal a mûérték tulajdonosok, a mûgyûjtõk – biztonságérzetüket a korszerû biztosítással megteremthessék. A polgárosodás egyik jele, hogy a polgár egészséges óvatossággal rendelkezik és éppen a helyesen választott biztosítással gondoskodik vagyonáról, családjáról.
– Mindezt elismerve jogos-e az a kérdés: vajon a hazai mûérték-biztosításnak mint üzletágnak a térhódítása alapvetõen attól függ, hogy vannak-e szakemberei, akik ezen a sokszínû, széles kört átfogó területen értékbecslõként, mûtárgyszakértõként és a biztosításban is gyakorlottan helyt tudnának állni?
– Az ügy általában is bonyolult, de az utóbbi idõben, amikor a mûtárgy-kereskedelemben az árak elképesztõ mozgásban vannak, akkor ez valóban – a már szakmai tapasztalattal rendelkezõ országokban is-egyre nehezebb. Nem túlzás azt állítani, hogy a helytálláshoz piaci, pszichológiai, mûvészettörténeti ismeretekkel és játékkaszinói tapasztalattal is rendelkezõk oldhatják meg a hiteles értékmérést. Az nem tekinthetõ korrekt módszernek, ha a biztosító szerzõdéskötéskor csak felületesen ellenõrzi a mûtárgy valódiságát, a kártérítéskor aztán bizonyítja annak hamis voltát.
Csak rontott a helyzeten, hogy – amint az itt évtizedekig gyakorlat volt – egyetlen vállalat döntötte el: melyik mûalkotás, mûtárgy – érték és a döntéstõl függött, hogy – ez sem mellékes – mit ismert meg a magyar mûértékbõl a külföld.
Visszatérve a szakemberekre, illetve a megkívánt sokoldalúságra. Természetesen fejlett biztosításkultúrával rendelkezõ országokban sincs még a legnagyobb biztosítóknak sem minden mûtárgyfajtához külön szakembere. De rendelkezésre állnak – többnyire eseti vagy szerzõdéses viszonyban azok a szakértõk, akik – mindkét fél számára – felelõsséggel állapítják meg a mûtárgy hitelességét és naprakész értékét. Ezeknek a nemzetközi hírû cégeknek a képviselõi már Magyarországon is itt vannak.
– Milyen a vagyoncsoportok közötti feltételezhetõ arány?
– Magyarországon még (!) talán az aranyat és az ékszert részesítik elõnyben, miközben ezek nemesfém értéke már kevésbé meghatározó, mint az ékszer mívessége, kora. A mûgyûjtõk többsége egyre inkább a faliképeket részesíti elõnyben.
Vannak vagyoncsoportok – például a Herendi porcelán-, amelyiknél az értékmegállapítás egyszerûbb, de már a Herendit is hamisítják. Itt jegyzem meg, hogy léteznek világkatalógusok, amelyekben közzéteszik a legnagyobb aukciókon kialakult árakat, ezeket támpontként használják az értékbecslõk is.
– Milyen arányban lehet a biztosítást illetõen lefedett Nyugaton a mûérték vagyon?
– Feltehetõ, hogy a mûgyûjtemények, a nagyobb mûgyûjtõk anyaga, sõt az egyes személyek, családok birtokában lévõ jelentõsebb mûtárgyak is biztosítva vannak. Az, hogy nálunk ettõl az aránytól még messze vagyunk, annak – természetesen – nagyrészt anyagi oka van, de a mûértékek kultúrahordozó szerepének felismerése a változás elõfeltétele. Tegyük hozzá: nem ritka, ahol a pénz megvolna a biztosításra – jó néhány parasztembert ismerek, akire ez érvényes -, csak azért nem alkalmaznak látványos biztonsági berendezést és nem kötnek biztosítást, mert félnek a “kiszivárgástól”. Tehát ez is társadalmi minõsítés – ha úgy tetszik -, bizalom kérdése. Ez pedig vonatkozik a biztonsági berendezések készítõitõl a rendõrségig és a biztosítóig egyaránt. Az igazsághoz tartozik, hogy ilyen tekintetben – ahogy ezt a kommersz amerikai filmekben is látjuk – a tengerentúli helyzet sem csupa boldogság.