Dr. Erent Gábor (ARGOSZ) igazgató 

Mi tagadás csodálkoztam, mikor lapunk felelos kiadójaként is jegyzett dr. Trunkó Barnabás, a MABISZ fotitkára arra a kérdésre: van-e magyar szakember, aki hozzáértoként tájékoztathat a hazai mutárgybiztosítás ügyében, dr. Erent Gábort, az ARGOSZ igazgatóját nevezte meg. Az ajánlást nemcsak azért találtam váratlannak, mert- az általános tévhitnek megfeleloen – az ARGOSZ biztosítót némiképpen én is a vidék, a mezogazdaság szakbiztosítójaként tartottam számon, de azt még kevésbé tudtam, hogy a megnevezett magánemberként tapasztalt mugyujto. Ebból következoen személyes ügyének tartja a mutárgybiztosítás hazai helyzetének befolyásolását és cégénél erre módot, pontosabban módozatot is teremtettek. Erent Gábor eloször indíttatásáról szólt, miszerint ékszerész-órás családban nott fel. 

– Külön oktatás nélkül megérthettem, hogy minden kornak a tárgyakban érvényre jut egy jellemző stílusa, amely egyben letisztult üzenet a későbbi korok számára. A családi környezetben érzékelt légkör teremtett bennem igényt, hogy itthon – majd amikor késobb külföldre is eljutottam – múzeumokban, képtárakban, már fokozott érdeklodéssel figyeljem a mualkotásokat, mutárgyakat, muemlékeket, amelyek különbözo stílusban, színvonalon, más-más módon a korabeli kultúráról szolgáltak üzenettel. Az ARGOSZ-hoz kerülve feladatomnak éreztem – noha tudtam, nem ez lesz az elso számú piaci területünk -, hogy a magyar kultúra mualkotásokban, mutárgyakban felmutatható értékeit speciális biztosítási módozattal is védjük. Ennek megfeleloen módszeresen kerestem meg – korábbi kapcsolataimat felhasználva – a galériák, az aukciós helyek, a kiállítások illetékeseit és felajánlottam az együttmuködést. Kiderült, hogy van igény biztosításra és ha megfelelő szakmai feltételekkel jelentkezünk, akkor egyre több partnert tekinthetünk potenciális ügyfélnek is.

Nem árulok el üzleti titkot, hogy ez a műgyűjtő, a műtárgyak iránt érdeklődő réteg egyben sok másfajta biztosítási ügyében is értékes partner lehet – ha… éppen a mutárgybiztosítással kello bizalmat tudunk teremteni. Hadd mondjam el egy korábbi esetemet, ami részben into példa, egyben jelzés annak, hogy nálunk még a muérték-biztosításnak mindkét oldalról vannak bizonytalansági remélem – csak a szakma “gyermekbetegségére” utaló tünetei. Nincs nagy gyujteményem, de van néhány képem otthon, szükségesnek tartottam azok biztosítását. A szokáshoz alkalmazkodva ezek leírt listáját bevittem a biztosítóhoz (neve maradjon homályban) zárt borítékban, amit a biztosító köteles páncélszekrényében orizni. A boríték csak akkor nyitható fel, ha káresemény történik. Ezzel szemben, amikor legközelebb ellenorizni akartam, a boríték fel volt bontva, sot hiányzott belole a mutárgyak, a képek listája. A szomorú tényt a biztosító írásba adta, megjegyezve, hogy nem találják (?!) a listát és nem tudják megállapítani a tettest sem. A jogászom azt mondta, hogy – ha betörnének hozzám és elvinnék a biztosított képeket – igencsak nehéz lenne bizonyítani, hogy összefüggés van a lista ellopása és a betörés között. Ráadásul a másik oldal az önbetörés feltételezése is felmerülhet. Tehát sakk-matt! Idetartozó téma: a biztosításnak van költsége, ami különbözo tényezokbol tevodik össze: van a lakás, illetve a muérték helyének a biztonságos berendezése – ami ma Magyarországon egy kisebb lakásban is 300-400 ezer forintos költséggel jár, ha profimódszert alkalmazunk. A biztosítók feltételeket szabnak, de a korszeru biztonsági berendezések teljes költségével nem csökkentik a díjat. Tudom, hogy tökéletes védelem – beleértve az “élő” őrző-védő szolgálatot is – nincs. Megtörtént eset: az egyik elegáns szálloda biztosította nálunk az elocsarnokban elhelyezett muértéket kiállító technikai és élo orizettel is ellátott vitrint, amit két hónap múlva kiraboltak. Általánosítható: a jelenlegi hazai helyzetet figyelembe véve – a normál feltételek teljesítése esetén a kártérítés fizetés lehetoségére tekintettel – a biztosítás a legolcsóbb, legjobb megoldás. A mostanában némi politikai felhangot kapott polgárosodás mint cél is azt követeli meg, hogy az érintettek – ezúttal a muérték tulajdonosok, a műgyűjtők – biztonságérzetüket a korszeru biztosítással megteremthessék. A polgárosodás egyik jele, hogy a polgár egészséges óvatossággal rendelkezik és éppen a helyesen választott biztosítással gondoskodik vagyonáról, családjáról. – Mindezt elismerve jogos-e az a kérdés: vajon a hazai muérték-biztosításnak mint üzletágnak a térhódítása alapvetoen attól függ, hogy vannak-e szakemberei, akik ezen a sokszínu, széles kört átfogó területen értékbecsloként, mutárgyszakértoként és a biztosításban is gyakorlottan helyt tudnának állni? – Az ügy általában is bonyolult, de az utóbbi idoben, amikor a mutárgy-kereskedelemben az árak elképeszto mozgásban vannak, akkor ez valóban – a már szakmai tapasztalattal rendelkezo országokban is-egyre nehezebb. Nem túlzás azt állítani, hogy a helytálláshoz piaci, pszichológiai, muvészettörténeti ismeretekkel és játékkaszinói tapasztalattal is rendelkezok oldhatják meg a hiteles értékmérést. Az nem tekinthető korrekt módszernek, ha a biztosító szerzodéskötéskor csak felületesen ellenorzi a mutárgy valódiságát, a kártérítéskor aztán bizonyítja annak hamis voltát. Csak rontott a helyzeten, hogy – amint az itt évtizedekig gyakorlat volt – egyetlen vállalat döntötte el: melyik mualkotás, mutárgy – érték és a döntéstol függött, hogy – ez sem mellékes – mit ismert meg a magyar muértékbol a külföld. Visszatérve a szakemberekre, illetve a megkívánt sokoldalúságra. Természetesen fejlett biztosításkultúrával rendelkezo országokban sincs még a legnagyobb biztosítóknak sem minden mutárgyfajtához külön szakembere. De rendelkezésre állnak – többnyire eseti vagy szerződéses viszonyban azok a szakértok, akik – mindkét fél számára – felelosséggel állapítják meg a mutárgy hitelességét és naprakész értékét. Ezeknek a nemzetközi híru cégeknek a képviseloi már Magyarországon is itt vannak. – Milyen a vagyoncsoportok közötti feltételezheto arány? – Magyarországon még (!) talán az aranyat és az ékszert részesítik elonyben, miközben ezek nemesfém értéke már kevésbé meghatározó, mint az ékszer mívessége, kora. A műgyűjtők többsége egyre inkább a faliképeket részesíti elonyben. Vannak vagyoncsoportok – például a Herendi porcelán-, amelyiknél az értékmegállapítás egyszerubb, de már a Herendit is hamisítják. Itt jegyzem meg, hogy léteznek világkatalógusok, amelyekben közzéteszik a legnagyobb aukciókon kialakult árakat, ezeket támpontként használják az értékbecslok is. 
– Milyen arányban lehet a biztosítást illetően lefedett Nyugaton a műérték vagyon? 
– Feltehető, hogy a műgyűjtemények, a nagyobb műgyűjtők anyaga, sot az egyes személyek, családok birtokában lévő jelentősebb műtárgyak is biztosítva vannak. Az, hogy nálunk ettől az aránytól még messze vagyunk, annak – természetesen – nagyrészt anyagi oka van, de a műértékek kultúrahordozó szerepének felismerése a változás előfeltétele. Tegyük hozzá: nem ritka, ahol a pénz megvolna a biztosításra – jó néhány parasztembert ismerek, akire ez érvényes -, csak azért nem alkalmaznak látványos biztonsági berendezést és nem kötnek biztosítást, mert félnek a “kiszivárgástól”. Tehát ez is társadalmi minősítés – ha úgy tetszik -, bizalom kérdése. Ez pedig vonatkozik a biztonsági berendezések készítőitől a rendőrségig és a biztosítóig egyaránt. Az igazsághoz tartozik, hogy ilyen tekintetben – ahogy ezt a kommersz amerikai filmekben is látjuk – a tengerentúli helyzet sem csupa boldogság.