2001. február 4.

Immár harmadszor ismételtem el s vonal végén ülő hölgynek, hogy téves a hívás; amikor csöndesen elkezdett hozzám beszélni. Ma sem tudom, kinek akart telefonálni, de mert kétségbeesetten beszélt, végig hallgattam – kezdi a történetet Erent Gábor. 

– Máskor sem utasítom el a segélyt kérőt, hát még karácsonykor. Azon a két évvel ezelőtti estén édesanyámhoz igyekeztem, amikor megcsörrent a telefon – meséli a Szerencsejáték Rt vezérigazgató- helyettese. Az idegen asszony talán magányát akarta valakivel megosztani. Erent úgy tartja, kivált karácsonykor nem szabad senkit elutasítani, olyankor több az elkeseredett, öngyilkosságra elszánt ember. Leült hát a székébe, és elkezdett beszélgetni az ismeretlennel. A nő többször közölte, kiszalad egy pillanatra vizet inni. Panaszolta, hogy hosszú ideje állandóan szomjas, levert, már el is ájult. Lehet, hogy beteg, de minek törődjön az ilyesmivel. Bevallotta, csokis kuglófot vásárolt magának, abból falatozik majd egyedül, szenteste. Ez lesz az egyetlen öröme. Erent kapcsolt, s megkérdezte, nem cukorbeteg-e véletlenül? Az asszony meglepődött, elismételte, hogy nem törődik semmivel. A vezérigazgató- helyettes könyörgőre fogta. Megfogadtatta a nővel, nem eszik a kuglófból, vagy ha mégis, nem zárja magára a bejárati ajtót is védő rácsot. Ki tudja, mi történik este. Elbúcsúztak, Erent érezte, segített a néhány emberi mondat, ennek tudatában indult el otthonról. Néhány nap múlva ismét megcsörrent a telefon, s az asszony elmesélte, nassolt a kuglófból, elájult, s még szerencse, hogy nem zárta be az ajtót, így rátalálhattak. Kórházban fekszik, súlyos cukros, de már jobban érzi magát, és szeretné, ha olykor felhívhatná ezt a számot. Azóta minden karácsonykor jelentkezik, de előfordul, hogy azután is. Annyit még elmondott, valahol a Józsefvárosban él, de többet nem árult el önmagáról. Erent zsúfolt napjain megfeledkezik róla, de amikor az immár Ismerős hang jelentkezik, érdeklődéssel hallgatja az asszonyt, akit soha sem látott. 

(fazekas á.)