Erent Gábor, a Szerencsejáték Rt. vezérigazgató-helyettese szerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni a különbözõ kultúrák megismerésére, mert napjaink globalizálódó világával szemben csakis a kultúra adhat megfelelõ védõernyõt.
Volt mûszaki vezetõ, termelésszervezõ, minisztériumi tisztviselõ, fõtanácsos, igazgató és kamarai alelnök. A jelenlegi posztján – többek között – az EU-csatlakozás elõkészítésével, a társaság általános gazdálkodási, befektetési, szervezeti, hálózatépítési és humán stratégiájának alakításával, a termékfejlesztéssel összefüggõ rövid és hosszú távú programok kidolgozásával foglalkozik. Mindemellett a kultúra, a természet és a társadalom összhangjának, egymásra hatásának kérdései, a gazdaság és a kultúra összefüggései is foglalkoztatják.
– Milyen tanulságokat lehet leszûrni hazánk számára az Európai Unió kultúrpolitikájából?
– Amellett, hogy az EU-ban a vidék polgárosodása, lakosságmegtartó képességének erõsítése érdekében kiemelt figyelmet fordítanak a vidék fejlesztésére és a lakosság életkörülményének kedvezõ alakítására, arra is rájöttek, hogy csak akkor lehet az unió egységes és erõs, ha az egymás mellett élõ népek ismerik és elfogadják a másik kultúráját: az öntudatukat, az identitásukat így õrizhetik meg. Ez a gondolat egyébként a magyar történelemben sem ismeretlen: már Szent István királyunk is a térségünkben élõ nemzetiségek megbecsülésére hívta fel a figyelmet az Imre herceghez intézett intelmeiben: “? Mert az egynyelvû és egyszokású ország gyenge és esendõ. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad!” Véleményem szerint ezekben a mondatokban rejlik a magyar kultúra ereje: a bejövõ vagy betelepített svábok, zsidók, franciák, flamandok és más népek, népcsoportok kultúráinak virágzása, a zsidó-keresztény kultúra értékeinek megõrzése, a szellemi életünk nyitottsága gazdagságunk erõs alapját teremtette és teremti meg. Hasonló ez a természethez, ahol egy-egy faj megmentése nemcsak önmagában, önmagáért fontos, hanem azért is, mert a sokszínûség megõrzése az élet fennmaradását képes biztosítani.
– A kultúra azonban a mai korban mindinkább háttérbe szorul nálunk.
– Igen, és sajnos közben kevesek kiváltságává válik. Szemükben a könyvek, a festmények, a szobrok, a bútorok és az ékszerek fokozatosan felértékelõdnek, így mûalkotásokat már nemcsak esztétikai szempontból vásárolnak. Egyes szakértõi vélemények szerint a régiség minden másnál stabilabb lehetõséget ad az értékmegõrzésre és értékmérésre. A gyûjtés azonban sokkal több puszta tõkeakkumulációnál: igazi vadászat, szenvedélyes játék, amelyhez nélkülözhetetlenek a a kultúrtörténeti ismeretek. A régi tárgyak vétele ráadásul sokszor megõrzést is jelent, hiszen a tulajdonos az utókor számára restaurálással, konzerválással próbálja megmenteni a fontos mûveket. A mûvészi hajlam, a harmónia iránti vágyódás az emberi szellem történetében azt bizonyítja, hogy nemcsak értelmünk, hanem hangulatunk, kedélyünk is van. A mûalkotás a gyûjtõben és a szemlélõben teljesen új világot nyithat fel.
– A gyûjtõk ugyanakkor mindig ki voltak szolgáltatva a hamisítóknak.
– Mindig azt hamisították, amire a legnagyobb kereslet volt. Ma a hazai piacon a festmények hamisítása a leggyakoribb, ami nem is csoda, ha a kiemelkedõ magyar mesterek képeinek áralakulását vizsgáljuk. Míg például 1992-ben a legmagasabb leütési ár egy képért egymillió, négy évvel késõbb már 12 millió forint volt. Ma már ez utóbbinak is a sokszorosát könyvelhetjük el. Az eredetiséget egyébként leginkább a mûértõ orra, megérzése, tapasztalata dönti el.
– Milyen gyûjtési divatok jellemzõek ma a mûtárgypiacra?
– Az aukciós házakban egyre keresettebbek és értékesebbek a magyar mûvészek alkotásai. Különösen a század eleji magyarországi szecesszió tükrözi méltóképpen a magyar kultúra gazdagságát. A kor legegységesebb arculatát egyébként az 1901-ben alakult gödöllõi mûvésztelep és alkotói – Körösfõi-Kriesch, Nagy Sándor, Sidló Ferenc, Remsey Jenõ, Moiret Ödön és mások – képviselik. A századforduló környékén ez a város volt az európai szecessziós törekvések egyik legjelentõsebb képviselõje, amely máig õrzi kulturális hagyományait, egységre törekvõ mûvészi látásmódját. A mûvésztelep ugyanakkor mást is igazol: az egyetemes mûvészethez hozzájárulás csak a nemzeti kulturális értékek megbecsülésén, alkalmazásán alapulhat.
– Mindezt külföldön is ismerik és elismerik?
– A kiváló magyar festõk sajnos kevésbé ismertek a világ nagy aukciós házaiban, mivel a háború utáni évtizedekben csak a jobbára közepes, illetve gyengébb festõk mûveit engedték ki a határon túlra. Így a világ nem ismerhette meg, és nem értékelhette megfelelõen gazdagságunkat. Most, a kereskedelmi liberalizációnak köszönhetõen, mûvészeink lassan elfoglalják méltó helyüket a világban. Többek között ezt a célt is támogatja az Európai Unió és Magyarország közötti gazdasági-kulturális együttmûködés egyik szép példája, a “Flandria-Magyarország 2002” program, amelyben kiemelt szerepet kap Gödöllõ és a flandriai Turnhout testvérvárosi kapcsolata.
– Megfordítva a kérdést: mondana egy-két külföldön ismert, ám nálunk még kevésbé híres, magyar származású mûvészt vagy mûvet?
– A világ legkülönbözõbb tájain befutott magyar festõk közül elõször talán a Londonban elhunyt Péri Lászlót emelem ki, aki a berlini Sturm-csoport tagjaként részt vett az 1936-os New York-i Világkiállításon is. Kevesen tudják, hogy John Berger, a modern angol regény megteremtõje Korunk festõje címû könyvében róla mintázta fõhõsét.
De említhetném a Matisse-tanítványt, Bornemisza Gézát, vagy az 1930-as években Dél-Amerikába települt, és ott önálló festõiskolát alapított Podolini-Volkmann Artúrt, illetve Walleshausen Zsigmondot is, aki a 40-es évektõl Párizs mellett élt és alkotott. És ugyanígy nem szabad elfeledkezni Gaál Ferenc sok világhírû képtárban fellelhetõ mûveirõl, az USA egyik legkeresettebb portréfestõjeként híressé vált Márk Lajosról, vagy az orosz arisztokrácia “udvari” festõjeként befutott Vígh Bertalanról sem. Rendkívüli tehetségû festõ volt a 30-as években Olaszországban, majd a következõ évtizedben Párizsban tevékenykedõ Mágori Varga Béla, illetve a tengerek és óceánok festõjeként számon tartott Mendlik Oszkár, akinek a mûvei az amszterdami múzeumoktól kezdve számos magángyûjteményig megtalálhatók.
Bonnard tanítványa volt Párizsban Diener Dénes, és ugyancsak a francia fõvárosban festett gyönyörû képeket Basch Árpád is. S ha már Franciaország: nemrég hunyt el a Párizst ábrázoló pasztellképeivel jelentõs hírnevet szerzett Ruzicskay György.
A híres Basch mûvészcsalád másik tagja, Gyula egyébként szintén jelentõs festészeti körutat tett meg a gallok földjén, ám õ nemcsak ott, hanem Németországban is maradandót alkotott.
SÓLYOM BALÁZS
A kiváló magyar festõk sajnos kevésbé ismertek a világ nagy aukciós házaiban, mivel a háború utáni évtizedekben csak a jobbára közepes, illetve gyengébb festõk mûveit engedték ki a határon túlra.