Szállhatunk repülõgépre is, de Helsinkiben tartózkodva sem szabad kihagynunk Tallinnt, az õsi Hanza-várost, melyet rövid hajóúton érhetünk el. Az igazi kaland azonban autóval végigjárni a balti köztársaságokat, ahol gyakran látni jávorszarvas-veszélyt jelzõ táblákat.
A Baltikum egyik legragyogóbb gyémántja a XII. században alapított észt fõváros, az akkori Koluvan, melynek földje már tízezer éve lakott, s mely a XIII. században – már a Hanza szövetség gazdag tagjaként – a Német Lovagrend fennhatósága alá került. Brugge, London, Novgorod, Bergen címere a “Feketefejûek társaságának” remekbeszabott épületét ékíti a Pikk utcában.
Vitorlással a Balti tenger felõl nyugatról mintegy nyolcszáz sziget között hajózva hatalmas parknál, a Katalin-völgyhöz közel köthetünk ki, melynek világhírû szökõkútjait, medencéit, sellõ, Neptun, delfin szobrait Nagy Péter cár késõbb Petrodvorecbe szállíttatta.
Június fehér éjszakáin komppal érkezve már messzirõl látszanak a félelmetes falakkal övezett várhegy büszke tornyai, az Alsóvárost védõn ölelõ óriás bástyák. A tallinni dóm, mely azon a meredélyen épült, amit az õsi eposz hõsének, Kalevnek felesége, Linda gyászában hordott össze kötényében.
A négy fõ bástyából a megmaradt három: az Országkorona, a Pikk Hermann, a Nyílhegyezõ uralja az öles falakat. Társaik magasságára jellemzõ az Alsóvárost védõ “Kiek-in-de-Kök” elnevezése: “Kukkants a konyhába”.
A kikötõbõl az Alsóvárosba belépve utunk a “Kövér Margó” lövegtorony alatt vezet. A Napot szimbolizáló faragott, festett, római számlapos óra a nyolcszögû tornyú Szentlélek templom falán 1684 óta múlatja az idõt, a legrégebbi harang itt üti el a delet. Bronzba öntve is üzen: “Szólok a béres asszonynak, szólok a napszámosnak, miként szólok az úrasszonynak és az úrnak is – s ezt senki szememre ne vesse.”
De jaj annak, aki az öreg piactéren az õsi spanyol hagyományokat õrzõ kávéfõzdékben, sörözõkben sötétbíbor köményes céklalevest kanalaz sûrû tejföllel és természetes kovásszal készült, barnára sütött friss rozskenyérrel, lehúzva jó észt sörrel, mert a gyomra visszahúzza. Falatozás közben nehéz betelni az északi gótika Baltikumban épségben megmaradt, egyetlen korhû Városházájának látványával. Tornyán a Vana Toomas (Vén Tamás)-sal, a hatalmas teret gyöngyként övezõ gazdag patríciusházak sorával, a XIII. században épült, a tengerészek védõszentjének nevét viselõ Miklós templommal, melyet a reformáció templomdúlásaitól csak az ajtó záraiba öntött ólom mentett meg.
Itt áll az 1422 óta gyógyszereket keverõ patika, ahol a fáma szerint egykoron farkasfogat, kígyónyelvet, hólevet, fecskefészket, sõt, “igazi múmiának porlasztott csontjait” is kínáltak a sokféle kórságra. Sétánkon már látjuk Szent Olaf templomát, és megfogadhatjuk Hans Pavels kereskedõ 1513-as sírversében rejlõ üzenetet: “Amit másoknak adtam, az maradt meg nekem, amim volt, az számomra elveszett.”
Az egymás mellett sorakozó tiszta stílusú kereskedõházak legfelsõ emeletérõl csigák nyúlnak az utca fölé még mindig várva a távoli országokból érkezõ portékát. A megfelelõ védelem miatt a raktár a felsõ szinten volt, a család a földszinti szobákban lakott. Az iparosok, kereskedõk fontosságát jelzi a kézzel tapasztott falú Nagy Céh Háza, a gildek székhelye: a városi tanácsba csak e testület tagjai voltak választhatók.
Minden májusban tavaszünnep veszi kezdetét a napsugárban fürdõ tereken, utcákon: a “májusi gróf” választása, mely hasonló a mi “pünkösdi királyság”-unkhoz. Egyik kiváltsága volt például, hogy szabadon engedhetett egy rabot a börtönrácsok mögül.
A Balti-tenger gazdagon tagolt partját követve indulunk Riga, a királyok városa felé. A nyáron is elgémberítõ hideg sós víz miatt fürödni csak Pärnunál van módunk, ahol a beömlõ sárgás gyógyiszapot felkavaró kanyargó folyó öblében a forró homokos parton napfürdõznek a pihenõk.
Az észt-lett határon távolról már látjuk a karcsú, nárcisz alakú szélerõmûveket, amelyek jól jelképezik a balti államok modernizációs törekvéseit és eredményeit. Dimbes-dombos homokdûnékkel, fenyvesekkel kísérve érünk Rigába, ahol az épületek stílusán nyomon követhetõ a történelem, a gazdasági lüktetés sorsfordulói. A Hanza kereskedõmúlt gazdagságát mutató gyönyörû városközpont, kijjebb a hatalmas egységes szecessziós lakótömbök, épületegyüttesek jól jelzik a polgári közösségek gazdagodását, újabb és újabb stílusirányzatok felkarolását. Az iparosok, a serfõzõk, a bognárok, a kovácsok, az ötvösök, posztókészítõk utcái példázzák, hogyan formálták a különféle kultúrák környezetünket.
A Daugava partján visszatükrözõdik a lenyugvó nap mély bíbora, léghajó száll a víz felett. Megcsillan, majd elhalványul a fény a szecessziós macskás ház tetõcserepein, a Tris Bali (Három Fivér), Nagy Péter cár, a Liela Gilde – Nagy Céh Háza – öntött, ólomüveg ablakain. A Balti-tenger felõl érkezõ sötétség lassan elnyeli a várost.
Borostyánország fõvárosába érve elénk tárul a pogány Perkunas istenségnek szentelt áldozati helyen emelt, a kereszténység felvételét hirdetõ dór oszlopokkal körülvett gótikus templom, amely ma már képtár. A különféle korokból különféle stílusokban megjelenõ gazdagon díszített épületek Vilnius minden pontján megtalálhatók. A gótika, a reneszánsz, a barokk, a copf, a klasszicista, az újonnan felfedezett, de már régen élõ stíluskompozíciók alkalmazása mûvészi, tiszta, elegáns benyomást kelt a messzirõl jött idegenben. Templomok, kápolnák, oltárok, freskók, szettkók, sgraffittók dús tárháza is igazolja, hogy Litvániát a “keresztek országá”-nak is nevezték.
A természeti szépségekben bõvelkedõ Mazuri-tavak hûs vizében megmártózva indulunk hazafelé. Az ukrán határhoz közel vezetõ, fasorokkal szegélyezett szûk úton haladva kötelességünk meglátogatni a kultúrapártolásukról, gazdagságukról sokszor emlegetett lublini grófok székhelyét. A fõtér szépsége, a reneszánsz épületek, az erkélyek, kovácsoltvas kapuk, kerékvetõk napsugaras lüktetése magával ragadó.
Krakkó elõtt Miechow-ban érdemes még megállnunk és megtekintenünk a Szent Sír szerzetesrend most helyreállított hatalmas templom- és kolostoregyüttesét. A barátságos templomszolga mûvészettörténeti elõadása örökre emlékezetessé teszi az õsi múlt egy szakaszát, s példázza a régi lengyel-magyar barátságot.
Fotók és szöveg: Erent Gábor
